Batsányi János: A franciaországi változásokra

 

Nemzetek, országok ! kik rút kelepcében

Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,

S gyászos koporsóba döntő vas-igátok

Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;

Ti is, kiknek vérét a természet kéri,

Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri,

Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,

Vigyázzó szemetek Párisra vessétek !

 

 

Kazinczy Ferenc: A nagy titok

 

Jót s jól ! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted

Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.

 

 

Kazinczy Ferenc: Írói érdem

 

Szólj, s ki vagy, elmondom. - - Ne tovább ! ismerlek egészen.

Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.

Íz szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:

Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.

 

 

Csokonai Vizéz Mihály: A Reményhez

 

Főldiekkel játszó,

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény !

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz ?

Mért nevetsz felém ?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém ?

Csak maradj magadnak !

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

 

Kertem nárciszokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolataim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

 

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zöld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh ! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorókat

Nem irígyleném.

 

Hagyj el, óh Reménység !

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségben

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengó liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák !

Tarka képzetek !

Kedv ! Remények ! Lillák !

Isten véletek !

 

 

Kölcsey Ferenc: Emléklapra

 

Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak

Hagyd  örökűl ha kihúnysz: A haza minden előtt.

 

 

Kölcsey Ferenc: Rebellis vers

 

Zrínyi vére mosta Bécset,

S senki bosszút nem állt:

Rákóczi küzdött hazánkért,

S töröknél lelt halált.

 

Páris igért szabadságot,

Ti nem fogadtátok,

Járom rátok, gyáva népek,

S maradáktól átok.

 

 

Kölcsey Ferenc: Huszt

 

Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;

Csend vala, feleg alól szállt fel az éjjeli hold.

Szél kele most, minst sír szele kél; s a csarnok elontott

Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.

És mond: Honfi ! mit ér epedő kebel e romok ormán !

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér ?

Messze jövendúvel komolyan vess öszve jelentkort:

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl !

 

 

 

Kölcsey Ferenc: Himnusz

(A magyar nép zivataros századaiból)

 

Isten, áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel,

Nyújts feléje védő kart,

Ha küzd ellenséggel;

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A multat s jövendőt !

 

Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

 

Értünk Kunság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára,

S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

 

Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd töröktől rabigát

Vállainkra vettünk.

 

Hányszor zenget ajkain

Ozmán vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének !

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre !

 

Bújt az üldözött s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett s nem lelé

Honját a hazában,

Bércre hág és völgybe száll,

Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál,

S lángtenger fölötte.

 

Vár állott, most kőhalom,

Kedv s öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virúl

A holtnak véréből,

Kínzó rabság könnye hull

Árvánk hő szeméből !

 

Szánd meg isten a magyart

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kínjának.

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbűnhődte már e nép

A multat s jövendőt !

 

 

Vörösmarty Mihály: Szózat

 

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar,

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Melly ápol s eltakar.

 

A nagy világon e kivül

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

 

Ez a föld, mellyen annyiszor 

Apáid vére folyt;

Ez, mellyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

 

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

 

Szabadság ! itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszu harc alatt.

 

És annyi  balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

 

S  népek hazája, nagy világ !

Hozzád bátran kiállt:

„ Egy ezrdeévi szenvedés

Kér éltet vagy halált ! ”

 

Az nem lehet, hogy annyi szív

Hiába onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

 

Az nem lehet, hogy ész, erő

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

 

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, melly után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajkán.

 

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött 

Egy ország vérben áll.

 

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.

 

Légy híve rendülwtlenűl

Hazádnak, oh magyar.

Ez életetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

 

 

A nagy világon e kivül

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

 

 

 

 

Petőfi Sándor: